Hogyan készülhetünk fel azokra a helyzetekre, amiket a körülmények, és saját személyiségünk változásai hoznak a házasságunkba?

Jegyet váltottunk a „Házasság expresszre”, de mi legyen a poggyászban egy ilyen hosszú társasutazáson?

Három alkalmas interaktív csoportfoglalkozásunk alkalmával a fenti izgalmas kérdéseken túl, őszintén beszélgetünk a házasságot érintő témákról a mai nézőpontokat, társadalmunk, élethelyzetünk aktualitásait is figyelembe véve.

Leltározzunk csak...

Családterápiás" ősanyánk" Virginia Satír egy nagyon fontos megállapítása a következő:

"Napi négy ölelésre van szükségünk az életben maradáshoz, nyolcra, hogy jó legyen a napunk, és tizenkettőre ahhoz, hogy növekedni és fejlődni tudjunk."

Sajnos nekem néhol vannak deficitjeim, pro és kontra. De mostantól nagyon odafigyelek!!!
Ezen ne múljon, hogy égig nőjenek a kölykeink (is) :-))))

Ronda vagyok!

Amikor egyik este a vasaló fölé görnyedve – miután már néhány napja kerülgettem  - végre nekifogtam a hajtogatott ruháknak, az előszobából  hangokat hallottam kiszűrődni, valaki nagyokat sóhajtott. A résnyire nyitott ajtón át megláttam a lányom, ahogyan az előszobai tükör előtt áll és a fejét csóválja. 

 

Egy adag vasalt ruhával a kezemben a szekrényhez indultam. Amikor az előszobába léptem, megszólalt a gyerekem.

-  ÁÁÁÁ!  Megőrülök érted!

Érdeklődve fordultam vissza.

- De, hát mi a baj szívem?

- Minden. Egyszerűen ronda vagyok. Nézz, csak rám.  Nézd, meg hogy nézek ki!

Tanácstalanul néztem rá és szólni akartam, elmondani, hogy szerintem nincs igaza, hogy mennyire tökéletesnek látom.. de az én gyönyörű lánykám megelőzött és csak úgy dőlt belőle a szó. 

- A fejem nagy, a füleim elállóak, elállnak érted? Ezért leengedve kell hordanom a hajamat, ja, a hajamat is utálom, ha legalább göndör lenne… de nem. Rálapul a fejemre és úgy nézek ki. mint egy……..hagyjuk.

Látom rajta, hogy egyre jobban belelovalja magát.

- Az arcom csupa pattanás.  A melleim is kicsik, a lábaimról már nem is beszélve.

- Miért azokkal mi a baj?

- Hogyhogy mi? Hát nem látod milyen görbék és rövidek….  a térdeim is befelé állnak.

Minden csinos lánynak hosszú lábai vannak. Anya miért vagyok én ilyen szerencsétlen?

Abban a pillanatban a szemei könnyben úsznak és én érzem, hogy elszorul a torkom. 

Mielőtt válaszolhattam volna, furcsa dolog történt. Hirtelen magamat láttam, ahogy állok a szobámban a tükör előtt 16 évesen és az anyámnak ecsetelem milyen szörnyen is nézek ki, felsorolva épp akkor felfedezett számtalan testi hibámat. Látom az anyám tanácstalan arcát, ahogyan engem néz.

- Anyaaa, most mi van?  Figyelsz te egyáltalán?

- Persze szívem persze, hogy figyelek rád. Válaszoltam kissé megkésve.

Majd a még mindig a kezemben tartott tiszta ruhát lerakva magamhoz húzom és letörlöm kibuggyanó könnyeit.

Beszélgetünk arról, hogy ebben a korban mindenkit nagyon foglalkoztat a külseje, hogy én is átéltem azt, amit most ő. Tudom, hogy fontos számára, hogyan néz ki, hiszen tetszeni szeretne a fiúknak és ez így van rendjén.  Sok változáson megy most keresztül, de ez jó, ennek így kell lennie. Már nem gyerek és még nem felnőtt, nehezen találja a helyét. Hogy a külsőségek mellett mennyire fontosak a belső értékek, az igazi szépség. Beszéltünk a pattanásokról, hogy talán itt az ideje felkeresni egy kozmetikust. 

Elmondtam neki, hogy milyen gyönyörű, különleges színű zöld szeme van. Imádom a jó szívét, a nyitottságát, az eszét és számomra mindig ő lesz a leggyönyörűbb és a legkülönlegesebb lány.

A vasalni valóval persze ma nem végeztem, de bevallom nem bánom.

1999. június, Veneto

Két lány a fagyizó teraszán, a hatalmas színes felirat előtt - az egyik kezükben nyolc gombócos tölcsér,  a másik kezükkel a feliratot mutatják. Póz a fotóhoz: körbeéri a fejüket a vigyor.

Pózolhatnak!! Huszonévesek, gyönyörűek, barnák, és szerelmesek.  Övék az egész nyár.

2013. július, Veneto

Már visszafele tartanak a szomszéd falu kempingjébe - csak átruccantak ide, nosztalgiázni egy esti sétára.

Suhannak a ciprusok az út mellett, férj vezet, gyerekek hátul ricsajoznak, elég hangos a zene is. Ő pedig igyekszik hang nélkül, észrevétlenül az ablak felé fordulva uralkodni egyre csak potyogó könnyein. És kétségbe esve próbál valami hihető magyarázatot kitalálni, arra az esetre, ha észrevenné valamelyikük, hogy sír. De hát mit is mondhatna??

Megbeszélték még tegnap, hogy ma este átjönnek ide, megmutatják a gyerekeknek is: itt nyaraltak először együtt, abban az évben, amikor megismerkedtek. Négyesben, a két aranyifjú oldalán a két lánnyal…

Nagyon tetszett az ötlet.  Izgatott kíváncsisággal parkoltak le az ismerős főtéren, tovább sétáltak a fagyizó felé – és akkor meglátta a feliratot:

 CARPE DIEM       ugyan úgy, ugyan ott.

Szinte látta maga előtt a fotót - ma is ott lapul a polcon a fényképalbumban. Rajta a két lánnyal, annak a nyárnak minden ízével, bájával, ragyogásával. Állt egy pár percig a járdán, a gyerekek már az út túloldalán futottak a park felé. Félre hajtott fejjel nézte a falon a képet, és érezte, hogy menthetetlenül könnybe lábad a szeme.  Mint egy forgó szél, úgy rohanták meg teljesen váratlanul, és teljesen érthetetlenül az érzelmek.

Hirtelen valós fizikai súllyal zuhant rá az érzés, hogy valami véget ért, végérvényesen visszavonhatatlanul. Mintha ebben az egyetlen, mértani pontossággal megrajzolt és kimerevített pillanatban ért volna véget a fiatalsága. Itt és most, 41 évesen négy hónaposan és két naposan.

Látta maga előtt a két lányt. Egy pillanatra érezte is, amit akkor. Az erőt, féktelenséget,  lendületet, és a  hitüket. Ahogy mertek hinni a jövőben, félelem és feltétel nélkül. Ahogyan mertek hinni magukban, a holnapban és a szerelemben. Ahogyan volt bátorságuk nem törődni azzal, amit otthon hagytak. Merték önfeledten, igazából élvezni a lopott időt. És igen látta milyen szépek mindketten. Karcsúak, feszes a fenekük, kerek a cicijük, barna a bőrük, ragyognak a múlt éjszakától, és a ma éjszakától. És nem félnek semmitől…

És ugyan ilyen élesen érezte azt is, hogy vége. Soha többé nem fog már így érezni. A világ, és benne ők ketten, már soha többé nem lesznek ilyenek. Nincs már semmilyen trükk, vagy csodaszer, semmilyen varázslat, amivel ezt visszaidézhetnék, csak egy részét csak egy kicsi időre. Elmúlt. A világ és benne ők, végérvényesen megváltoztak. Kívül és belül.  Már nem fiatalok többé…elfogytak az illúziók.

És ez annyira nagyon fájt ott hirtelen, és annyira nem tudott mit kezdeni a dologgal, hogy szinte a pánik kerülgette.

Igyekezett lemaradni kicsit a családtól, és rendezni valahogy a vonásait is. Fogta a telefont és írt egy sms-t annak az egyetlen embernek a világon, aki ezt az őrületet most megértheti - a másik lánynak a képről.

Mert bár a másik lány, sem lány már, (három oka is van annak) – de hál istennek, ott van az idei fotókon is – és ott lesz  2054-ben is.  VELE.

Másnap kora reggel kimentek a partra. A nyári napfényben már nem is tűnt olyan drámainak az este. Elnézte őket, ahogy hangosan sivalkodva próbálják kilökni egymást a csónakból, szeme sarkából pedig látta, vagy inkább csak érezte, hogy az újság mögött már rég szunyókál a drága.

 Mert, hogy a két aranyifjú is megvan ám, csak egy kicsit antikoltabb lett a fényük.

És amilyen kegyetlen hirtelenséggel rontottak rá tegnap az érzések, olyan bizonyossággal érezte most az elégedettséget, és nyugalmat. Nem cserélné el az életét semmiért! Nem változtatna meg semmit! Semmit…

„Az évek magukkal húznak, igaz, hogy közben zúznak, sebeket ejtenek, de a hegek rengeteg emléket rejtenek.”

Búcsú a szatén köntöstől??

A konyha felé kanyarodva, kezemben egy bögre forró teával, futó pillantást vetek a tükörbe. Bizony kár volt!! Pillanatnyi döbbenet után, kénytelen vagyok mélyen elgondolkodni a látottakon.

Ja, hogy mit láttam? Vázolom: kockás flanel pizsi nadrág, hozzá illő rózsaszín majmos pólóval. Kék ultra vastag thermo köntös, és a koronája a kis szettemnek a lila pöttyös pehelycsizma.

 

(A pehelycsizma amúgy viccen kívül okos kis találmány. Drága barátnőm Jézuskája hozta, ismerve ingatag hőháztartásomat. Sajna nagyon bejött.)

Hát mit mondjak? Kezdtem azon gondolkodni ez már a vég… és az én életemben már lehet, hogy soha nem tér vissza a szatén köntös csipkés babydoll combó?

Borzongás futott végig a hátamon a gondolattól, hogy az milyen iszonyatosan hideg viselet ilyenkor, de rögtön utána meg attól, hogy ugyan vajon az én imádott uram mennyire tartja szexinek és kívánatosnak kis nejét ebben az utánozhatatlan pehelycsizmás kis összeállításban.

Hát inkább nem kérdeztem meg, tőle. Hanem halálosan komoly ígéretet teszek magamnak, hogy március (na jó időjárás függvényében április) végéig elsüllyesztem a gardrób mélyére a pehelycsizmát, és azonnali hatállyal feltúrom a szekrény hátsó traktusát az ott hányódó sajnálatos módon rendkívül vékony, de lényegesen csinosabb hálóruhákért. Talán még azt a sötétkék szatén köntöst is megtalálom.

Remélem, az uram kibírja tavaszig….

 

Áldás, csoda vagy mindkettő?

Polcz Alaine és Mészöly Miklós házasságkötésük évében, 1949-ben.

"Féltem egy ilyen szép férfival házasságot kötni. (Mert nem szerettem a szép embereket. Előítélet.) Féltem írófeleség lenni, mert úgy éreztem nem értek az irodalomhoz. Mindenestül féltem a házasságtól. Mikor már itt laktunk a Városmajor utcában, és ment el otthonról, mindig néztem utána az ablakból, és azt mondtam magamban: „Ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.” Aztán meg kellett tanulnom ezt a nagyobbik felét az életemnek függetleníteni magamtól, és úgy szeretni. Másként nem lehetett élni. Jöttek a krízisek, de kihordtuk egymást, egymás személyiségét és munkáját. Ötvenkét évig voltam a társa, akkor is, amikor éppen nem engem tekintett társának. Ezért lehetett többek között, aki, és én, ami. Segítettük, vittük egymást.”

(Polcz Alaine: Mi ketten, 2003)

Ezt a gyönyörű idézetet az interneten találtam. Nagyon nagy hatással volt és van rám, azóta is. Egy asszony mérhetetlen szerelme, szeretete a férfi iránt, akit társául fogadott.

Mennyi mindent elmond ez a néhány sor kettejük kapcsolatáról. Az érzésről, ami összeköti őket. Mennyi öröm, boldogság, mennyi kín, küzdelem, kiállás, türelem, mennyi csók és ölelés és mennyi vágy.

Hiszem, hogy a szeretet erősebb a szerelemnél. Nem csupán egy érzés, annál sokkalta több. Mert mit is jelent szeretni?

A szeretet maga a csoda, hisz nem lehet megvásárolni, kikövetelni. Feltétel és ok nélkül szeretlek, önmagadért aki, és ami vagy. Elfogadom a lényed, erényeiddel és gyengeségeiddel együtt.

Ha öröm ér veled örülök, támogatlak utadon és hiszek benned. Bánatodban osztozom, ha megtévednél, türelemmel várom, hogy visszatalálj önmagadhoz. Betegségben ágyad mellett vagyok, míg fel nem gyógyulsz, ha bajban vagy biztos fogódzót jelentek számodra.

Boldog vagyok attól, hogy szerethetlek és te ettől szárnyakat kapsz. Nem kötlek magamhoz, hagyom, hogy járd a saját utad, repülj céljaid, vágyaid felé. Ha pedig zuhannál, kölcsön adom neked a fél szárnyamat, hogy felemeljelek, megóvjalak.

Törődöm veled, mert mi összetartozunk, megosztjuk egymással lelkünk titkait. Nincs hazugság, nincs tabu. Igazi társak vagyunk, szenvedélyes nagy szövetség a miénk.

Mi ez, ha nem áldás, életünk csodája.

Hold és Vér

Mielőtt bárki megijedne, nem egy érzékletes horror történettel kívánok szórakoztatni.

Igazából arról van szó, hogy olvastam a napokban egy cikket, ami ezt a két szép szimbólumot felhasználva, nagyon megfogott. A cikk elég erőteljes ezoterikus hangvételben tárgyalta a női szerepeinket, azok átalakulását az életciklus folyamán.

És valóban, Hold és Vér, része a női énünknek. Befolyásol minket a HOLDCIKLUS és életünk során női szerepeink kiteljesedése véráldozattal jár. Nem csak a szó átvitt, hanem a valódi értelmében is.

Ahogy növekszik a hold kezdetben vékonyka kis sarlója, úgy ébredezik a kislányban a nő, és hozzuk meg az áldozatot az első menstruáció olykor fájdalmas és titokzatos eseményével. 

Ahogyan telik a hold az égen egyre fényesebben, egyre kerekebben úgy növekszik az anyaságunk a méhünkkel együtt, és szüljük meg a kisbabánkat vérrel és fájdalommal.

És a FOGYÓ HOLDDAL együtt kell elfogadnunk szép lassan a bennünk zajló változásokat a menstruációnk elmaradását, és kiteljesedni a nőiesség egy másik dimenziójában, ahol az életünk során szerzett bölcsességünk, tapasztalataink jelentik a teljességet és az erőt.

Úgy érzem nekem most az a dolgom, hogy segítsem az egyenlőre még nagyon vékonyka, de egyre növekvő kis HOLDSARLÓMAT, hogy felkészülten, bátran és bizakodva fogadja majd az első véráldozatot. 

Az én feladatom elmondani, hogy ez milyen fontos része az életünknek, hogy természetesen kell megélnünk, nem szabad tehernek tekintenünk, mert csak így tudunk majd tovább lépni, ha eljön a TELIHOLD IDEJE.

És sokkal - sokkal türelmesebbnek kell lennem az én drága, szeretett ÚJHOLDAMMAL. Kinek még viszonylag új ez a szerep és nagyon nehezen szokja meg, hogy a gyakorlatias és tevékeny anyasága lassan - lassan átfordul, abba a bizonyos háttérbe húzódó bölcsességbe, tapasztalatba.

És nekem ki kell fejeznem, éreztetnem kell vele, hogy ez mennyire fontos a számomra, és mennyire szükségem van arra, amit ő ebben az életszakaszában, nekem a lányának adni tud.